A Kardhal mágusa
– Ma megmondom neki! – szippantott mélyet az ökörganészagú levegőbe Leon, Zay báró fia, és fintorogva szlalomozott tovább a szekerek és bűzös ajándékaik között a széles utcán, Perlen híres kikötője felé. Bő kabátja lebegett mögötte, zsebében összetekerve lapult mágusi oklevele. Számára most még a nap is szebben sütött, pedig az utca embere már így is a gatyarohasztó hőség miatt morgott, ahogy elsietett mellette.
Leon már egy ideje meg akarta tenni. Csak nehéz volt, de már nem halogathatta tovább. Mágustársai már annyit hallottak L'Irrenről, hogy még fogadtak is a háta mögött, hogy nem mer szerelmet vallani. Persze Leon tudott erről. Álnéven még ő is feltett egy garast – önmaga ellen. Az eddigi fogadásokat mind megnyerte, ám ezúttal veszteni akart.
A kikötőbe érve vízköpő sirályok mérges rikácsolása fogadta. A Kardhal csendesen ringott a kikötő vizén. A rajta tartózkodó matróztól megtudta, hogy L'Irren a közeli ivóban van. Mire megtalálta a lányt, már patakokban csurgott róla a víz. Annyira sietett, hogy még varázsolni is elfelejtett. Belépve hangos alkudozás közben találta a lányt két kereskedővel a pultnál.
Kerülgette a szedett-vedett asztalokat, körülöttük – hozzájuk hasonlatosan – kopott munkások ültek. Csorba tányérokból lepénnyel kanalazták a sárga levest. Szájukból halszálkák repültek. Koppant a sör az asztalon, a szaga megcsapta Leont, akinek egy pillanatra fintorba szaladt az orra, de vonásai ismét kisimultak, amint meglátta L'Irren huncut mosolyát. A nő intett felé, és rövid úton lezárta a vitát.
Leon még hallotta a kereskedők morcos ciccegését, ahogy elvonultak mellette füstfelhőbe burkolódzva. Csípte a szemét, pislogva igyekezett megszabadulni az égő érzéstől. Vele ellentétben a lánynak örömtől csillogott a szeme, karjával kényelmesen megtámaszkodott a pulton. Leon gyomra összeszorult, ahogy szólásra nyitotta a száját.
Most vagy soha! – tökélte el, de a lány megelőzte:
– Csak nem szabadnapot adtál annak a híres szélelementálnak? – nézett végig rajta.
Leon is lenézett, ingét hatalmas izzadságfoltok tarkították.
– L-L-L'Iri, én cs-csak… – kezdte, de L'Irren feltartott kézzel félbeszakította.
– Mindegy. Nem jó ötlet!
– Mi…?
– Amiért idejöttél, felejtsd el! – rázta meg sötét kezét elutasítóan Leon orra előtt.
– De nem is tudod, mit akarok!
– Dehogynem tudom, azt akarod… – vágott vissza L'Irren vehemensen, de a hirtelen vállára nehezedő kéz megállította a mondandóját.
Leon ekkor vette észre Alberrent, a Kardhal kapitányát. Még a zsírtól nehéz levegőben is megőrizte fensőbbséges grimaszát.
– Ellenzem! – kardoskodott L'Irren. – A családja ezért ki is tagadhatja.
– Ez egy nagyon fontos kérdés, első tiszt – nyomta meg a lány titulusát mély baritonján a kapitány. – Leó már bizonyára jól meggondolta. Hiszen te is beláthatod, hogy az eljegyzése felbontása után úgyis kitagadják.
– Az eljegyzést biztosítéknak szánták a szüleim arra az esetre – szólt közbe Leon óvatosan –, ha nem végezném el a varázslóképzőt, de erre már nincs szükség – mosolygott büszkén, de L'Irren erre csak felvonta a szemöldökét.
– Leó, kicsaptak vagy végeztél? – csipkelődött öblös hangján Alberren kapitány.
– Végeztem! – mutatta fel büszkén a féltett tekercset.
– A szüleid már hallottak az eljegyzésedről?
– Talán már igen, de… – kezdte Leon, mire a kapitány sötét szeme mindentudóan összeszűkült.
– És őket még nem látogattad meg, ha jól sejtem – mérte végig. – Hintót sem küldtek érted…
– Nem, mert… mert ezt magam akartam intéz…
– Talán jobb is így – vakarta meg sötét szakállát a kapitány.
– Szegény lány, teljesen odavolt érted – sopánkodott az első tiszt.
Leon arca megnyúlt, megtörölte izzadó homlokát. Szeme sarkából ekkor mozgásra lett figyelmes. Alacsony ember osont a vendégek között a pult vége felé. Nehezet sóhajtva fordult vissza a beszélgetéshez.
– Három hónapot adok neked a családod körében, utána a bátyád ki fog tenni – jósolta Alberren. – Mert amíg te bűbájokkal bíbelődtél, addig ő lett a család feje. Az az eljegyzés pedig sokba kerül a bárónak, rengeteg gyümölcsöző kapcsolattól esett el miatta.
– Ugyan miért tagadná ki?! Egy képzett mágust még a királyi udvarban is szívesen látnak! – emelte fel mutatóujját L'Irren. Szeme szigorúan fénylett. – Bármelyik királyi udvarban!
– Ahol könnyű tőle megszabadulni – fordult az első tiszt felé Alberren szigorúan –, így vagy úgy. Veszélyes helyek azok az udvarok, tele intrikával, vesztegetéssel és…
– Apa! – fordult szembe a kapitánnyal az első tiszt.
Amíg apa és lánya tovább vitatkozott a Leon számára érthetetlen dolgokról, addig a szélelementál sípoló nyelvén suttogott hozzá, ismét a pult végére irányítva a tekintetét. Matrózok ittak és ettek a söntés végében. A legszélső komótosan mártogatta a kenyérdarabot barnás pörköltjébe. Nem vette észre, hogy tömpe ujjak kulcsolódtak az erszényére. Kezében a zsákmánnyal, a tolvaj sarkon fordult. Sebesen közeledett a kijárat felé, kihasználva a vendégek takarását.
– A szél mindent hall… – suttogta Leon –, és mindent lát…!
Leon torkából is sípoló hang szállt elő, hosszan kitartotta. Amikor a törpe kinyitotta az ajtót, a szél felerősödött forgószélként kapta fel a menekülőt. Még az ajtót is becsapta közben.
A zajra Alberren és L'Irren is felkapta a fejét. Sebesen közeledett feléjük az örvénnyel küzdő törpe, szőke szakálla és haja szállt a szélben, eltakarva arcát.
Alberren hiába simítgatta saját szakállát, az elementál őt sem kímélte. Arcán mégis elégedett mosoly terült szét.
– Mondtam! – biccentett a lányának, majd odafordult Leonhoz. – Szép fogás, Leó, a poszt a tiéd!
– Tessék?
– Most már leteheted a törpét, elvégre ő fog rád főzni – mosolygott Alberren, kényelmesen megtámasztva a hátát a pulttal.
– Tessék?!
– Magadnak kerested a bajt! – veregette meg barátja vállát L'Irren. – Kellett azt a nagy orrodat beleütnöd mindenbe! Mondtam, hogy nem jó ötlet, de te hallgattál rám?!
– De én nem ezért jöttem ide!
– Az egész város arról beszél, hogy a Kardhal varázslót keres! Ugyan minek rohantál volna ide, mihelyt kiengedtek abból a varázstoronyból, ha nem ezért?!
– Hát, hogy megmondjam… Hogy megmondjam… Hogy…
– Szép is a fiatalság! – kotyogott közbe a szőke törpe mellőlük. – A nevem Kőfejtő. Kőfejtő Ted – mutatkozott be, majd olyan hangosan, hogy Leon lefogadta, még az utcán is hallották, elordította magát: – Emeljük poharunkat Nagyorrú Leóra, a Kardhal új mágusára!
Többen éljenzésben törtek ki ezt hallva, de Leonnak bukfencet vetett a gyomra.
– Minek szólítottál?! – préselte a szavakat megkövült szájából Leon.
Mellette L'Irren látványosan kerülte kérdő tekintetét.
– Kell neked egy név – magyarázta Kőfejtő, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga –, főleg miután kitagadnak.
– Én nem ezért jöttem ide – suttogta Nagyorrú Leó elhűlve.
Ekkor erszénye megmozdult kabátja zsebében, új mágia sugárzott az érmék közül. Ki sem kellett nyitnia a bőrtokot, anélkül is tudta, hogy egy rézgarassal gazdagabb lett – bizonyítékaként újabb sikeres fogadásának.
