A sárkány barlangjában

Danna nézőpontja:

A szemem lassan nyitottam ki, de a sötét sziklafalat meglátva azonnal éberen ültem fel. Felettem a Hold világított. Orrom megcsapta a nedves kő jellegzetes fémes illata. Vastag drapériák és fehér falak helyett moha és kúszónövények vettek körül. Ez nem a kastély!, fagyott arcomra a grimasz, ahogy eszembe jutottak a délután eseményei: elrabolt a sárkány! Gyomrom görcsbe rándult, és körmeimet a mohába vájtam: Ki kell jutnom innen!, gondoltam, amikor megmozdult a sötétség.

A sárkány feje hosszúkás volt, fejéből agancsos szarvak nőttek. A sárkány túl nagy volt. A hely túl szűk. A szívem a torkomban dobogott. Nem menekülhettem. Engem nem erre neveltek!, vettem egy mély lélegzetet és kényszerítettem remegő lábam, hogy megtartson.

– Mit akarsz tőlem, Erdő Ura? Tán nincs elég vad az erdeidben, hogy még a király lányára is rátámadsz? – szegtem fel az állam, miközben fogaim összekoccantak.

Telt az idő, de a sárkány nem válaszolt. Nem is jött közelebb, csak nézett azokkal a vágott szemeivel, amikkel mintha még a legféltettebb titkaimat is fel tudná tárni.

– Miért hoztál ide? – kérdeztem ismét, miközben izzadságcseppek hada folyt végig a gerincemen.

– Ah, a bátor hercegnő, akit készülnek férjhez adni messzi földre – dorombolta hegyomlásszerű hangján a sárkány. – Csakhogy nekem is szükségem van a tiszta véredre.

– Az nem lehetséges! – vágtam rá gondolkozás nélkül. Felháborodva néztem a szemébe. Ahogy ott álltunk, lassan bekúszott a felismerés, hogy mit is mondtam.

– Valóban?

– Rossz hercegnőt választottál! – Megnyaltam az ajkaim, de álltam a sárkány tekintetét. – Tudod, hogy van ez: lovagias lovász, puha széna, a karám biztonsága…

– Fura, egy ízlésed van: verejték és húgyszag? – nézett a sárkány leengedett szemhéja alól.

Nagyot nyeltem, most nem adhattam fel.

– I-igen, nem bírtunk magunkkal, és hát, szép izmos a teste és… – Önkéntelenül beleharaptam a számba. A lovászfiú tényleg gyönyörű, amíg meg nem szólal.

– Ez igazán érdekes – húzta fel nemlétező szemöldökét a sárkány.

– Figyelmeztetlek, hogy a szerelmem már biztos a keresésemre indult, és ha megtalál, akkor…

– Lekaszabol?

– Le!

– A lovászfiú?!

– Nagyon ügyes ám a karddal!

– Azt meghiszem! – horkantott fel a sárkány.

– Hova gondolsz?! – öntötte el arcom a szégyen melege. A sárkány pupillája ravasz csíkká szűkült. Lebuktam! Úgy éreztem, a levegő megfagy körülöttem, ahogy hatalmas feje egyre közelebb ért hozzám. Már szinte éreztem az éles fogakat a húsomba mélyedni, de a sárkány csak mosolygott alig karnyújtásnyira tőlem.

– A lovászfiúnak mennie kell. Benne nincs meg az, amire nekem vagy akár neked szükséged van. Te is érzed, nem igaz? Hiányzik belőle az erdő bölcsessége, a folyó mélysége, a mágia vibrálásáról már nem is szólva – fortyogott az Erdő Ura.

– Mit akarsz ezzel mondani? Én azt… azt hittem, a véremre pályázol – simítottam ki egy idegesítő tincset az arcomból remegve, de még nem mertem reménykedni.

– Úgy bizony, a véred kell, a te vérvonalad kell! Azt akarom, hogy hűséget fogadj az erdőnek, hogy védeni, tisztelni és szeretni fogod, te és minden egyes utódod! Ha így teszel, te uralkodhatsz a legnagyobb királyság felett.

– De hát az az apám királysága – kúszott a jeges felismerés a mellkasomba. – És a bátyám… a bátyám a trónörökös!

A sárkány nézőpontja:

Az éj csendesen száll le a barlangba. Danna hercegnő öntudatlanul feküdt a legpuhább mohavánkoson. Én pedig alig bírtam nyugton maradni. A várakozás felbolydult hangyák módjára táncolt az idegeimen, amíg kémeim az erdőt járták, de még nem jelentették, hogy megindult volna a keresés. A hercegnő órák óta eltűnt a lovával együtt, és még senki sem indult útnak. Milyen különös.

Amikor végre felébredt a hold már bevilágított a barlangba. Riadtan ült fel. Fekete haján megcsillant a fény, ezüsttel vonva be a hosszú tincseket. A Mirriáknak volt valaha ilyen haja. Kár, hogy ezt már csak ő birtokolja. Ideje üdvözölnöm, elvégre reggelre vissza kell térnie a kastélyba.

Előrébb léptem, de amint meglátott megdermedt. Éreztem a félelmének szúrós szagát, ahogy kipárolgott belőle, mégis a fejét felszegve felállt.

– Mit akarsz tőlem, Erdő Ura? Tán nincs elég vad az erdeidben, hogy még a király lányára is rátámadsz?

Szeme idegesen megrezzent, de állta a tekintetem. Talán nem csak a haja hasonlít a Mirriákra, lehet, hogy ő az? Lehet, hogy rá várt az erdő?

– Miért hoztál ide? – kérdezte ismét.

– Ah, a bátor hercegnő, akit készülnek férjhez adni messzi földre – mondtam, magamat is meglepve saját doromboló hangommal. – Csakhogy nekem is szükségem van a tiszta véredre.

– Az nem lehetséges! – vágta rá gondolkozás nélkül. Ezt, hogy érti?

– Valóban?

– Rossz hercegnőt választottál! – nézett rám dacosan, és én egyre biztosabban tudtam, hogy ő kell nekem. A lány érezhette a neki szánt sorsot, mert idegesen megnyalta a száját, mielőtt folytatta. – Tudod, hogy van ez: lovagias lovász, puha széna, a karám biztonsága…

– Fura, egy ízlésed van: verejték és húgyszag? – néztem oldalra émelyegve. Az ízlésén van mit csiszolni.

– I-igen, nem bírtunk magunkkal, és hát, szép izmos a teste és… – beleharapott a szájába. Talán ő is érzi, hogy erre már igazán nem vagyok kíváncsi.

– Ez igazán érdekes – próbáltam barátságos hangnemet megütni.

– Figyelmeztetlek, hogy a szerelmem már biztos a keresésemre indult, és ha megtalál, akkor…

– Lekaszabol?

– Le!

– A lovászfiú?! – Én is lekaszabolnám azt a ficsúrt, de talán még nem akkora a baj, hogy ne lehetne egy kis marcangolással helyrehozni…

– Nagyon ügyes ám a karddal!

– Azt meghiszem! – horkantottam fel.

– Hova gondolsz?! – vörösödött el. Oh-hó, hát ez mi? Csak nem…?, a mellkasomban kiújult a remény. Még a szám is felfelé görbült, úgy hajoltam hozzá közelebb. Minden vonását látni akartam!

– A lovászfiúnak mennie kell. Benne nincs meg az, amire nekem vagy akár neked szükséged van. Te is érzed, nem igaz? Hiányzik belőle az erdő bölcsessége, a folyó mélysége, a mágia vibrálásáról már nem is szólva – fortyogtam.

– Mit akarsz ezzel mondani? Én azt… azt hittem, a véremre pályázol – simított ki egy mágiától vibráló tincset az arcából, keze megremegett.

– Úgy bizony, a véred kell, a te vérvonalad kell! Azt akarom, hogy hűséget fogadj az erdőnek, hogy védeni, tisztelni és szeretni fogod, te és minden egyes utódod! Ha így teszel, te uralkodhatsz a legnagyobb királyság felett.

– De hát az az apám királysága. És a bátyám… a bátyám a trónörökös!