A szövetség (novella)

A Vízszövő jóslatának előzménytörténete.

Hathea, A Nagy Keleti Köztársaság, a Nagy Házak Korának 79. éve

– Hazamegyek, már rég láttam az otthoniakat, itt amúgy sincs mit csinálni, csak tányérokat törni egymás fején – mondta Hosszúszakáll búcsúzóul, amikor elhagyta a koppanó kupáktól zajos fogadót. Ehhez nem volt kedve, de ahhoz sem igazán, hogy egyedül utazzon keresztül a Csendes-erdőn. Csakhogy az utolsó karavánt kísérő társaságot még annyira sem szívlelte. Nehezen tudta visszafogni magát velük, amikor naphosszat a törpök munkáin köszörülték a nyelvüket. A végén még le találnék vágni egyet, morogta magában.

Már egy napja gyalogolt, amikor az ég koszos narancsba váltott, és az erdő fái megnyújtották bütykös ujjaikat, megállt és megigazította előrecsúszott sisakját. Kezeit fázósan dörgölte össze, lehelete jégkristályokként telepedett meg a szakállán. Orrát ráncolta a mindent beterítő fenyőillattól. Ideje táborhely után nézni, egy odvas fa megteszi.

Talpa alatt ropogott a hó, ahogy kereste a menedéket a hegyi széltől. Használhatott volna varázslatot is, hogy a földdel elsáncolja magát, de a mágia vonzza az illetékteleneket. Inkább nem kockáztatott.

A fák sűrűjébe egyszer csak elfojtott kiáltások és fém sikítása hatolt. Először megdermedt, majd halkan kihúzta a kardját és elindult a hangok irányába.

– Talán szerencsém lesz – morogta, összébb húzva a nadrágszíját, bár nem kívánkozott közelebb menni. Mintha minden egyes lépéssel a testére egyre több zsák kő nehezedett volna.

A zajok egyre kivehetőbbé váltak a ropogós levegőben: fém csikorgott fémen, amit elhaló nyögés követett, majd halk puffanás és vége. Nem volt több zaj.

Hosszúszakáll előrébb lopakodott. Bőrén érezte a mágia szúrását. A levegőben tömény, édeskés szag terjengett és a fák között csuklyás alak hajolt áldozata fölé. Karja vékonynak, szinte törékenynek tűnt ellenfele mellett, mégis kardja brutális erővel szakította át a mellvértet és süllyedt a férfi mellkasába.

Ez lehetetlen, senkinek nincs ekkora ereje! Még egy orknak sem... és az a kard, merevedett Hosszúszakáll mozdulatlanná, ahogy elnézte a fekete pengét sértetlenül kiállni a roncsolt fémből. Ám ekkor a támadó hirtelen felé fordult.

Miféle varázs ez?!, lépett egyet hátra Hosszúszakáll érthetetlen rémülettel a mellkasában. Ez a mágiájának a nyomása... csak az lehet, de ilyet én még nem éreztem.

– Egyedül? – recsegte az alak, miközben körbenézett. – Törpéknél ez nem szokás.

Nem lennék egyedül, ha nem orklelkű zsoldosokkal sodortak volna össze a galád szelek, morogta magában és szorosabbra fogta kardja markolatát.

– Te is a Nagy Vörösnek dolgozol? – Emelte fel a kardját a csuklyás.

– Krourxnak? A sárkánynak? – Köpött ki Hosszúszakáll és feljebb húzta a nadrágját. – Odáig nem süllyedek le, de neked mi dolgod ezekkel, itt?

– Szerencséd van, törpe, mára elég vér szennyezte a köpenyem. – Vetette hátra a csuklyáját a nő, hegyes füle kikandikált fekete fürtjei körül. Majd elnyújtott zümmögő hanggal kísérve meglengette a köpenyét. Rajta a vér higanyként futott össze és lepergett a feldúlt hóra.

Taszító bűbáj, jegyezte meg magában Hosszúszakáll, nekem sem ártana megtanulni.

– Mégis mit ártottál annak a behemótnak, hogy haramiákat küldött ellened?

Az elf felszegte a fejét és tetőtől talpig végigmérte, majd megfordult és nagy léptekkel elindult az erdőbe. Hosszúszakáll fellélegezve nézett utána, végül tekintetét végigjáratta a csatatéren. Hatan hevertek vérükbe fagyva. Amikor a nő eltűnt szem elől, összeszorította a fogát és nekilátott kifosztani az elesetteket.

Jobb is, hogy ez az elf hölgy nem rontja itt tovább a levegőt, kinek kell olyan ellenség, mint a Nagy Vörös?!, pufogott magában. Amúgy is miféle elfnek van ekkora ereje?! Jobb tőle távol maradni.

Hosszúszakáll megelégedésére, az éj eseménytelenül szállt le. Fekete szakállán tört a jég minden mozdulatra. Előző este még a lobogó kandalló mellett italozott. Szájában összefolyt a nyál a meleg mézsör emlékére, de most már nem fordult vissza. A kocsmáros szerint a következő szálláshely még legalább egynapi járásra volt. Az ösvényt követve lefelé találhat munkát, ezt mondták a helyiek, bár ebben az évszakban ritkán indultak karavánok.

Hajnalban épp felszedelőzködött, hogy lejusson az Álmodó-tengerig, amikor gallyak törése és öblös beszélgetés ütötte meg a fülét.

– ... ezer aranyat ajánlott, mit nekünk egy kis hó egy ekkora összegért! – morogta az egyik, mire ketten jóváhagyólag felmordultak.

– Ott! – dörmögte egy másik, és máris süvítő hang szelte a levegőt.

Hosszúszakáll izmai gyorsabbak voltak a gondolatnál. Még ki sem jött a bukfencből, a közelében máris tompa durranás rázta meg a földet. A lökéshullám forró kalapácsként csapta meg és gurította tovább. Sajgó dobhártyával ugrott be egyenesen a legközelebbi fa mögé.

– Tűzgömb – morogta a szakálla alatt, de máris talpon volt és nagyot dobbantott. Lába alól a mágia a talajba szökött és hullámot vetett. A felé tartó támadók mind megtántorodtak.

Négyen vannak, lesett ki a fa mögül Hosszúszakáll.

– Né' mán, mélynövésű a bokorban! – Hallotta a kiáltást. Kikukkantva a fa mögül a beszélőt is látta. Övéből tőrök lógtak, foga feketén világított.

– Micsoda kedves fogadtatás! – vetette oda, miközben előkapta a fegyverét. – Mit akartok?

– Amid van! – Lengette meg kardját a kiálló fülű támadó. Szürke vonásai némi gnóm vérről tanúskodtak, akárcsak a tetoválások a karján.

Ezzel még meggyűlhet a baj, egy alkimista, szorította össze a fogát Hosszúszakáll. De az a nagy hallgatag mamlasz sem lesz egyszerű, nehéznek tűnik az a bárd a kezében.

– Pár rézgarasért dobnátok el az életetek... ám legyen! – Kapta elő rozsdás pajzsát is.

– Az apró a tiétek, de a skalpja az enyém – dörmögte vérben forgó szemmel köpcös társuk. Fejét prém takarta. Hosszúszakáll szája vicsorra húzódott, fogát csikorgatva nyúlt le a föld mélyére és felhúzta a benne terjengő tudást.

– Mielőtt végzünk veled, törpe, még mondd meg, láttál-e erre egy elf némbert? – kérdezte a Fekete fogú.

– És, ha láttam? – Forgatta meg a kardját Hosszúszakáll, miközben halkan dörmögte a varázslat szavait dús bajsza alatt. – Bhollig! – Fejezte be egy dobbantással.

Lábából a bűbáj belezúdult a földbe. A talaj megremegett a támadók alatt és a hó több helyen kipúposodott. A zsoldosok futólépésben indultak meg hátra, de Hosszúszakáll éles füttyentésére záptojásszagú, fortyogó iszaptenger robbant elő a halmok alól. Leterítette a támadókat a lábukról. A sár befolyt a páncél résein, miközben a martalócok szitkozódva próbáltak felülni. Páncéljuk cuppogva engedett, de Hosszúszakáll ekkor újabb iszappal támadta meg őket. Már majdnem elmerültek, amikor az alkimista ciccegett valamit, majd mindegyiküket vastag ágak – gyökerek! – emelték ki a sárból.

De Hosszúszakáll, máris a Fekete fogúnál termett. Nem várt, hogy ellenfele felkászálódjon, kardja lendült és felhasította a bőrvértet, de a bandita két tőre megakasztotta. Ám ekkor Hosszúszakáll pajzsával fejbe verte és undorodó morgással elmetszette a torkát.

Majd ugrott a Hallgataghoz, de ez már talpon volt. Fegyverük nagyot csattant. A bárd ereje hátralökte Hosszúszakállt a csúszós talajon. Egyensúlyért küzdve hadonászott, miközben a lába folyton kicsúszott alóla, amíg sikerült megállnia. Ismét átengedte magán a mágia áramlatát, szája megremegett és a sár fürgén ugrálva vette célba ellenfeleit. Fröcsögött minden irányba, még Hosszúszakáll is kapott a saját varázslatából.

A Hallgatag prüszkölt és a szemét törölgette, közben egyre dühödtebben támadta Hosszúszakállt. De ő sem volt rest, pajzsa lendült, oldalba találta a martalócot. Ahogy a támadó arrébb bukdácsolt, Hosszúszakáll a földre dobta a védelmező fémyet és azon hajtva magát otthagyta, hogy célba vegye a Prémest. Csakhogy mielőtt elérte, hirtelen megfordult, kitért előle és tőrét az alkimistára hajította. Ellenfelét bűbájszövés közben érte a találat, üvöltve kapott a karjához. A varázslat összeomlott és visszacsapott megidézőjére, kék és zöld villanásokkal hálózva be a testét.

Hosszúszakáll orra fintorgott a megpörkölődött hús édes bűzétől.

– Ketten maradtatok – morogta bosszúsan. – Ki kezdi? – Bár kardja már a Prémes felé mozdult. Könnyebb célpontnak tűnt a Hallgatagnál, akire teljes figyelmét akarta fordítani. Csak gyorsan végezz..., gondolta, ám ekkor a semmiből kard hasította a levegőt és szelte le a Hallgatag martalóc fejét, majd az imént még segítőkész gyökerek most támadólag tekeredtek a Prémesre, magukkal húzva őt a földbe. Tömzsi ujjai tépték és szakították a fát. Hadakozása közben fejéről leesett a sapka, felfedve sebes és gennyes fejbőrét. Nyakára egyre szorosabban tekeredett a gyökér, miközben hörögve, gyűlölettől összeszűkülő szemmel nézett Hosszúszakállra.

– Hulljon ki az összes hajad! – sziszegte, mielőtt a föld végleg magához vette.

Hosszúszakáll tiltakozva felmordult, majd óvatosan szétnézett, de ekkor lassú, gúnyos taps hangzott fel a fák közül és köpenyes alak lépett elő.

– Szép volt – mondta a reszelős hang.

– Te! – Mutatott Hosszúszakáll felé a kardjával, ahogy a megvilágosodás dühe a fejét feszítette. – Hogy kerültél ide?

– Gyorsan.

– Te irányítottad őket ide, nem véletlenül találtak rám! Tagadod?

– Tetszik, ahogy dolgozol. – Hajtotta hátra a csuklyáját az elf.

– Mit ártottál te annak a sárkánynak, hogy az egész erdő a zsoldosaitól hemzseg?!

– Mondtam már, nála van valami, ami az enyém. Egy könyv. Tele fontos varázslattal még az ősmágia idejéből.

– Mi közöm van nekem ehhez? – fakadt ki Hosszúszakáll.

– Téged elnézve, rég volt tisztességes munkád. – Bökött szegényes fegyvereire. – Csatlakozz hozzám és jutalmad Donnáig fog érni – dorombolta az elf.

– Miközben téged egy sárkány üldöz? Keress mást! – Legyintett Hosszúszakáll. – Van egy fogadó egy napra innen, északra. Ott bérelhetsz marcona alakokat. Ha gondolod, elkísérlek, bár kétlem, hogy szükséged lenne a segítségemre.

– Délre tartok, ahogy te is. – Szedte fel a kardját és tisztította meg egy suhintással.

– Mégis mitől olyan különleges az a könyv? Rengeteg ósdi írás hever szerteszét a romok alatt. – Tárta szét a karját Hosszúszakáll.

– Benne van mindennek a neve. És, aki ismeri az igaz nevet, az válik a leghatalmasabb varázslóvá.

– Veszélyesen hangzik – dörmögte Hosszúszakáll. Főleg a te kezedben.

– Épp ezért semmi keresnivalója annak a bolond vörösnek a kezében. Csak túl erős – ráncolta finom orrát a nő. Dühét még Hosszúszakáll is érezte, feje lüktetett, mintha két üllő közé fogták volna.

– Akkor miért nem lopod el tőle? Vagy varázsolod vissza magadhoz?

– Megtenném, ha tudnám, hogy néz ki.

– Nem azt mondtad, hogy a tiéd?

– Az enyém.

– Nekem nem úgy tűnik – morogta Hosszúszakáll, miközben hasába kövek módjára rakódott le a rossz érzés. Megkereste a batyuját és vállára vetve készült indulni, de gyomra megkondult.

Az elf felvonta egyik szépen ívelt szemöldökét, varázsosan mély szütyőjéből sült combokat húzott elő, törpének való adagot. Illatuktól Hosszúszakáll teste még hangosabban jelzett.

– Hogy hívnak, törpe? – Indult a nő a fák közé, messzebb a hulláktól.

– Sokgy… Hosszúszakállnak, no és téged? – Vette le a sisakját.

– Szólíthatsz Kashmirnak.

Karcos hangjától viszketett a füle, de két napja fagyos kenyéren tengődött. Még egy árva, keserű kőbéka se akadt az útjába. Pedig most még azt is megette volna.

– Mér' akarod azt a könyvet? – csámcsogta, miután nekiláttak a lakomának.

– Van egy barátom, akinek szüksége van rá.

– Mégis mihez?

– Hogy legyőzze a Fekete Homok seregeit. – Szűkült össze Kashmir szeme.

– Annak a megveszekedett királyságnak ravasz vezérei vannak, és seregeitől feketék a harcmezők. Nem egyszerű vállalkozás. – Vett még egy combot Hosszúszakáll. – Neked amúgy is, mi érdeked fűződik ehhez?

– Hogy a Fekete Homok bukása után megvethessem a lábam Gallerán.

– Miért pont ott? Egyszer jártam arra, de én biztos nem telepednék le azon a helyen. Csupa homok és forróság, nem nekem való. Még egy tisztességes fogadójuk sincs!

– Amióta a Vörös idetolta azt a ronda képét, kicsi lett ez a hely. Melegebb éghajlatra vágyok, meg kincsekre.

– Hah! – szortyantott Hosszúszakáll. – Ez most úgy hangzott, mintha… mint… – Formálódott jeges gombóc a gyomrában, végül elhessegette és megköszörülte a torkát. – És azt mondod, hogy van ez a barátod, aki…

– Aki már most ellenáll, de nem árt neki egy kis sárkánykörömnyi segítség…

Hosszúszakáll sandán végignézett az elfen. Vagy igazat mondott vagy nem, de egyet biztosan tudott: nincs az a kincs, amiért ő betenné a lábát egy sárkány barlangjába!

– Akkor induljunk. – Söpörte le a havat magáról Kashmir határozottan. – De előtte – termett nagy léptekkel Hosszúszakáll előtt. Kezét hanyagul meglendítette, mire Hosszúszakáll megpördült, mintha szélvihar kapta volna fel. A nő torka rezgett az ismerős hangtól és mire befejezte a bűbájt Hosszúszakállnak még a csizmája is makulátlan lett.

– Még nem mondtam igent! – Igazította meg a sisakját. – Csak együtt megyünk délre! És elvárom, hogy rendesen megfizess a kíséretemért!

– Milyen fizetség? Az előbb mondtad, hogy nem szorulok rá! – Mosolyodott el Kashmir fölényesen. – Most, hogy mondod, a hullák után engem illet meg a zsákmány nagy része, tiéd a tizede.

– De rögtön utána rám szabadítottál négy banditát, a fele!

– Harmada.

– Fele!

– Rendben, a harmadát megtarthatod! – Tartotta a markát Kashmir kajánul, aminek láttán Hosszúszakáll szájában megsavanyodott a nyál, de megint érezte a nőből áradó mágikus erőt, így csak haragosan fújt egyet.

Ezt jól meggondoltam?, szorította össze a fogát, csakhogy ekkor újabb aggasztó gondolat furakodott a fejébe. Keze felvándorolt a hajára és megérintette az alját összefogó díszes csatot. Még a nagyapja készítette neki, amikor elég hosszúra nőtt. Óvatosan végigsimított a fonaton.

– Azt mondta a Prémes, hogy... szerinted, ez a fajta átok is hat?

– Ne légy bolond! – csattant fel Kashmir, majd vállat vont. – Csak, ha hiszel benne..., de mintha látnék egy csupasz foltot a fejed búbján...

– Az nem lehet, nem volt kopasz a családban, kivéve...