Prológus

A csendből érkeznek, először, mint csengés a fülben, majd hosszú, kísérteties üvöltéssé erősödnek, mielőtt újra csendbe burkolózva eltűnnek, nem hagyva maguk után életet.

***

Chen Mei-ling összeszorította a fogát, ahogy a lift megindult vele az ötödik emeleti lakásuk felé. Fülében még visszhangzott az anyjával folytatott beszélgetése, miután letette a munkát az irodában:

– Még mindig nem léptettek elő? – csengett a fülében anyja számonkérő hangja.

– Most senkit sem léptettek elő – védekezett, de az anyja, ahogy várta, csak folytatta.

– A többiek nem érdekelnek, de nem azért taníttattunk, hogy egyszerű beosztott légy! Most már van egy lányod, ideje felelősségteljesebben viselkedni!

Az emlékre keserűen összeszorította az ajkát és kinyitotta a lakás ajtaját. A folyosón félhomály fogadta, csak a nappaliból szűrődött ki némi fény.

– Megjöttem! – köszönt, ahogy megcsapta a csípős légkondicionált levegő. Senki sem válaszolt, csak a TV szólt a nappaliból. Vállát húzták a bevásárló szatyrok, és ő lihegve tette le őket a fényes padlóra. A falra szerelt fejsze még mindig ideges borzongással töltötte el. Volt egy minden szobában. Ránézett az órájára és elmormolt egy lemondó sóhajt, nyolc óra múlt. Megint késett. Felvette elnyűtt papucsát és betopogott, a férje nem szerette, ha felébreszti az esti szunyókálásból, pedig ilyenkor neki kellene vigyázni a gyerekre, de ezt már nem is mondja neki. A bébiszitter pedig már két órája hazament. A férje szigorú menetrend szerint élt:

– Este a csendé – mondta mindig, de Mei-ling számára ez a csend most karcolta a fülét. Visszatartotta a lélegzetét és már várta a gúnyos megjegyzéseket, de amikor meglátta a férjét mélyen aludni, megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Ez viszont csak egyet jelentett, összeszoruló torokkal ment ki az ajtón a gyerekszoba felé. Távolról még hallotta a TV bemondó hangját:

– Újabb töréseket regisztráltak a hatóságok a térben Új-Taipei két kerületében. Luzhou kerületben és Sanchong kerületben, mind a kettő közel van a metróhoz, ezért mindenkit arra kérnek, hogy a helyzet megoldásáig ezeket a helyeket… – Mei-ling hátán végigcsorgott a veríték, mindkettő közel volt az otthonukhoz. Tarkóját ekkor hideg fuvallat fagyasztotta görcsbe, fülében dörömbölő szívvel pördült meg, de a háta mögött nem látott semmit. Csak az ismerős fényeket. Ekkor a szobában férje is hangos horkolásba kezdett, keserű mosolyt csalva az arcára.

Tudtam, hogy ez lesz, már az elején tudtam – korholta magát megacélozva az akaratát.

Visszafordult és óvatosan nyitott be a gyerekszobába, ahol kislánya még a földön játszott. Egyedül, de amint meglátta az anyját szája hatalmas mosolyra húzódott, azonban Mei-ling arcizmait félelem fogta satuba. Lassan indult meg a lánya felé, mintha vízben gázolna és közben mutatóujját a szája elé emelte.

– Ez a csendes óra, ezért most játszunk – suttogta –, az nyer, aki tovább csendben tud maradni, rendben? – fogta meg An-chi apró, meleg kezét és takarta be vele a gyerek saját száját. A kislány barna szeme hatalmasra tágult, de nem szólt csak bólintott. Milyen kicsi, és már milyen ügyes ebben a játékban, igaz, minden este ezt játszották, bukfencezett Mei-ling gyomra, ahogy meglátta An-chi kedvenc plüssét a parkettán: a kis zöld szörnye lila tüskés haja az égre meredt – az apjától kapta –, majd a lány kezébe adta és még egyszer a gyerek szájára tette a kezét. Hang nélkül állt fel és halkan előkapott egy utazótáskát: válogatás nélkül hajigálta bele a gyerek ruháit, játékokat, vitaminokat és egy fotót, amin ketten voltak. A vidámparkban készítették, még sosem látta a lányát boldogabbnak, mint akkor. Szemébe égve tolultak a könnyek az emléktől, de visszanyelte őket, mert a hátán a libabőr figyelmeztette, hogy indulniuk kell.

Felkapta a kocsikulcsot, vállára akasztotta a táskát és kézen fogva kivezette a lányát, miközben a bemondó még mindig beszélt a tévében:

– … csak a futás segíthet – hallotta Mei-ling a tanácsot, és megrázta a fejét.

Ha a futás segítene, akkor… Neki legalább nem esik baja – gondolta lemondóan még utoljára, ahogy becsukta az ajtót, de a lakást nem zárta be.

Az utca csendes volt és kihalt. Az emeletes házakból fény szűrődött ki, ahogy hazaértek a lakók, amikor kikanyarodott a kocsival az egyik szomszédja épp szemetet vitt ki, de már az sem érdekelte, ha meglátja. A légkondi lassan szorította ki a meleg párát, de hiába, hátán a libabőr szúrós tűkként meredtek és kellemetlenül súrolták izzadt ingét. Beletaposott a gázba és a motoros futárokat kerülgetve megérkezett barátnője lakásához. Ott kitette a kislányt, és amikor elérték a bejárati ajtót, kezét gyengéden a gyerek szájához érintette és kezében a táskával felcsöngetett.

– Ki az? – hallotta barátnője kíváncsi hangját recsegni a kaputelefonban.

– Csak én, Mei-ling, engedj be! – sürgette, mire egy rövid döbbent csend után a kapunyitó zümmögött és ő belökte a nehéz ajtót. Betette a táskát, majd betessékelte a kislányt is, de ekkor karjába fájdalom hatolt, mintha lenyúzta volna és ő felszisszent. Nem mert odanézni, nem akarta látni. A tünetek ismerősek voltak a számára, bár remélte, sosem fogja megtapasztalni őket. Lába megremegett és a pánik elementális erővel tépte a mellkasát.

Itt vannak! – gurult le egy izzadságcsepp a tarkóján. – Nem! Még nem! – nyelte vissza a készülő sikítást.

– Anya, vesztettél – suttogta An-chi kuncogva, mire Mei-ling felsóhajtott és belenézett a pici arcba, a legszebb arcba számára a világon.

– Sss! – tette Mei-ling a mutatóujját a lánya szájára játékosan. – Még nem nyertél, amikor felérsz, akkor megnyerted a játékot és beszélhetsz – mosolyodott el, ahogy a kislány fekete fürtjein végigsimított. – Mond el Lin néninek, hogy itt lent várom, de te maradj fenn, mindjárt jövök én is!

An-chi vidáman bólintott és már el is viharzott. Nagyokat lépve szedte a számára még magas lépcsőfokokat.

– Kapaszkodj a korlátba! – súgta neki lentről és a lánya így is tett.

Megvárta, amíg An-chi eltűnik a lépcsőfordulóban, majd letette a táskára a levelet, amit már napok óta magánál hordott, majd futva indult meg a kocsi felé. Lába remegett a gázon, ahogy elhajtott[AK3] keleti irányba, messze a lányától, messze az otthonától. Szeméből csurgott a nedvesség, hol elhomályosítva a látását, hol kitisztítva, de nem állt meg. Kereszteződés követett kereszteződést, amíg elérte a célját.

Remegve vette a levegőt, azt hitte, hogy megkönnyebbül, de nem. Fülében erősödött a napok óta hallható állatias lihegés. Csattanva kapcsolta ki a biztonsági övet, hogy minél nagyobbat zajt csapjon az autó csendjében. Majd lassan kiszállt és csak ment és ment, amíg el nem tűntek előle a házak és a fények, és be nem kebelezte az örök szürkeség.

***

Tíz órával később, Tajpei belvárosa, 32 fok Celsius, 72%-os páratartam

A reggeli napfény besütött az iroda csíkos ablakán, láthatóvá téve a levegőben szálló szemcséket, ahogy Nova belépett a fojtogató melegbe. Az ajtó hangosan csattant mögötte, kezében tarós gyöngyteája eregetett forró párát a fedő résén át, ahogy másik kezével ledobta hátizsákját a kanapéra, majd beletúrt hullámos hajába. A korai óra ellenére megizzadt a robogón. Mégis élvezettel szívta magába a tea édes illatát:

– Végre egy nyugodt reggel – gondolta, és a szájához emelte termoszpoharának szélét, amikor megszólalt a telefon, kétsgébeesve, mint egy riadót jelző harang. A kétezres évek hozadéka. Azt mondták már rég le kellett volna cserélnie, de ez a kijelző is mutatta a számot.

Majd visszahívom – emelte a szájához az italt, sóvárogva kortyolt bele, ám a folyadék lávaként terjedt szét az ízlelőbimbóin. Könnyekkel a szemében nyelte le és krákogva káromkodott, de a telefon csak nem hagyta abba.

– Novus Árnyékvadász és Detektív Iroda, miben segíthetek? – vette fel ingerülten, miközben a száját legyezte.

– Shu Lin vagyok, és a barátnőm bajban van – suttogta a beszélő halkan.

– Ms. Shu, is bajban van? –kérdezett vissza Nova immáron minden figyelmét a vonal másik végében levőre összpontosítva. – Miért suttog?

– Mert a barátnőm a barátnőm lánya itt alszik a szobában! – hangzott fel Ms. Shu hangja hisztérikus éllel. – Itt vannak nálam a ruhái és egy levéllel, miszerint én vagyok a gyámja, de őt nem érem utol és a gyereknek van apja is!

– Akkor ez az ügy az ügyvédekre tartozik és nem rám, forduljon a… – nyúlt Nova az asztalon állomásozó névjegykártyák felé, de a nő hangja megállította.

– A barátnőmnek nem volt túl jó kapcsolata a férjével és… és az utóbbi időben furcsán viselkedett – fojtotta el Ms. Shu a hangját még jobban, hogy Novának teljesen a füléhez kellett szorítani a kagylót.

– Furcsán? Hogyan?

– Hangokat hallott, azt mondta hívják… hívja a rés!