Tíz perc

Az éles reggeli fény besütött a busz ablakán, amit a barna csíkokból ítélve szökőévente egyszer mostak le. Kattogva araszolt a jármű a Rákóczi úton egyre beljebb furakodva Budapest belvárosába. Edda egyik oldalán iskolások tömörültek egymás mellett, táskájuk hanyagul lógott a vállukon; előttük idős ember morgott a bajsza alatt és kicsit arrébb szoknyás nő pihentette laptoptáskáját az ölében. Edda feljebb tolta a hangerőt a telefonján és azt tette, amit a legtöbben: erősen koncentrált, hogy ne kelljen másokra néznie – különösen a jobbján álló festékes nadrágú férfira. Csakhogy még a képernyőn játszó kiskutyák sem tudták elvonni a figyelmét szomszédja izzadságszagáról. Facsarta az orrát. Arcát érzéketlen maszkká dermesztette, nehogy elárulja undorát.

Jellemző, nézett az órájára, ahogy aggodalma elsöpörte készülő orr-ráncolását. Korábban akartam indulni, csak tíz perccel, gondolta nehéz sóhajjal, de hát a budapesti tömegközlekedés briliáns. Tíz percet igazán be kellene tudnia hozni, nem?

Gyomrában süllyedő érzéssel képzelte el főnöke megrovó litániáját a késés miatt, amikor a busz hirtelen fékezett. Egyensúlyért küzdve kapta fel a fejét. Kapaszkodó után nyúlt és még épp időben kapta el, mielőtt lába megindulhatott volna a festő felé. Eközben tekintete az ablak túloldalán ácsorgó idős nénire esett. Törékeny alakjával kutatóan nézett körbe. Át akart kelni az úton, de a padka túl magas volt és banyatankja kerekre tömve roskadozott mögötte. Megfogta és elindult előre, de megtorpant a járda szélén. Járókelők jöttek-mentek. Egy nő elgondolkodva megállt mellette egy pillanatra, de a néni csak végigmérte, majd tovább nézelődött. Végül szeme megállapodott a megfelelő lovagon. A szerencsés kiszemelt úgy nézett ki, mint egy maffiatörténet verőlegénye: magas, kopasz, napszemüveges alak. Bőrkabátja megfeszült dagadó izmaitól. Meglátva a nénit, napszemüvegét lekapta és a tőle elvárt viselkedési mintára fittyet hányva mosolyogva nyújtotta karját a hölgynek.

Könyvek és borítók, jegyezte meg magában Edda, miközben szikrák pattogtak a látómezeje szélén. Megdörgölte a szemét vastag keretes szemüvege mögött, de a fények továbbra is ott villództak. Már nem először.

Ez csak az ideg, nyugtatta magát, ahogy rápillantott a telefonjára, az óra kereken kilenc órát mutatott. Elkéstem, szorította össze a száját, miközben szeme előtt elsötétült a busz és egy kivilágított villa képe jelent meg. Só szagát sodorta felé a szél, valahol sirály rikoltott. Úgy érezte, mintha ő is ott lebegne velük fent a magasban. Edda szíve nagyot dobbant a mellkasában és sűrűn pislogva nézett le elsötétült telefonja képernyőjére. Keze remegett a leszállás jelző gombon, ahogy a busz tovább zötykölődött, elhagyva az Urániát. Ez csak az ideg!